Arthur király

Uralkodása Britannia aranykora volt, a szerelmes és harcias lovagok kora. Története évszázadokon át képzõmûvészeket és írókat ihletett meg.

Korunk tudósai és irodalomtörténészei szerint azonban a valóság nagyon távol áll a legendától.

Tengerbe nyúló sziklás földnyelven áll a komor vár, ahol Igraine férjének, Gorlois cornwalli hercegnek visszatértét várja. Ám a herceg képében Uther Pendragon, Britannia királya lép be éjjel a hercegnõ szobájába, a varázsló Merlin kölcsönözte neki Gorlois alakját, hogy kielégíthesse Igraine iránti tiltott szenvedélyét. A nászból egy fiú fogan. Így kezdõdik a legendás Arthur király története, amely oly sok írót és képzõmûvészt ihletett meg, és századok óta tartja fogva az emberek képzeletét.

Merlin ellopja Igraine újszülött fiát, és a jóságos Sir Ectorra bízza, hogy mint saját gyermekét nevelje föl. A királynak nem lesz több gyermeke, Igraine és Gorlois házasságából viszont három lány születik, kettõ közülük királyhoz megy majd feleségül, a harmadikat zárdába adják. Ez a lány, Morgana le Fay valahogy varázshatalomra tesz szert, és végül végzetes szerepet játszik féltestvére életében.

Merlin csak a király halála után fedi föl a tizenhat éves Arthurnak származása titkát, de csak azután, hogy a fiúnak sikerült kihúznia a temetõben egy márványtáblára helyezett üllõbõl kiálló kardot. Bár sokan megpróbálták, mindenki elbukott ezen a próbán, amelyet csak “Britannia vér szerinti királya" állhatott ki sikerrel. Merlin azt is elmeséli Arthurnak, hogy Avalonban, a titkok földjén élõ tündérek milyen varázslatot bocsájtottak rá még kisfiú korában. A jóslat szerint Arthur lesz a legkiválóbb lovag és a legnagyobb király, aki csak élt a földön, és “tovább fog élni, mint bárki valaha is gondolhatná". Az emberek új uralkodójuknak térdre borulva esküsznek hûséget, az érsek pedig Arthur fejére helyezi a koronát.

A lovagság kora

Arthur jótékony országlása alatt Britanniára 12 évi béke köszönt. Ez az idõ a lovagság igazi virágkora. Camelot-i várában a király maga köré gyûjti birodalmának hûséges és bátor lovagjait (Lancelotot, Gawaint, Percivalt és a többieket) és egy óriási kerek asztal köré ülteti õket. Minden lovag nevét aranyba véseti a székén. Merlin arra tanítja a kerekasztal lovagjait, hogy vessék meg a gyilkolást, kegyetlenséget és a gonoszságot, hogy tartózkodjanak a hazaárulástól, hazugságtól és becstelenségtõl, irgalmazzanak a kegyelmet kérõnek, és fõként arra neveli õket, hogy tiszteljék és védelmezzék a nõket.

A lovagok útra kelnek Camelot-ból, hogy sárkányokkal, óriásokkal és ravasz törpékkel küzdjenek meg. A gonoszság erõivel vívott párviadalaik általában kísértetkastélyokban, sötét erdõkben és elvarázsolt kertekben zajlanak. Büszkeséggel eltelve térnek meg, hogy eldicsekedjenek kalandjaikkal az udvar elõtt.

Camelotba hozza Arthur a szép Ginevrát is, hogy királynõjévé tegye. Amikor Lancelot nem bír ellenállni Ginevra iránti bûnös szerelmének, Mordred, Arthur unokaöccse, Morgana le Fay fia, leleplezi a szerelmeseket, és arra kényszeríti Arthurt, hogy ítélje nyilvános megégetésre hûtlen feleségét. Lancelot megmenti a királynõt, és Franciaországba menekül vele. Mielõtt Arthur elindulna seregével a szerelmespár üldözésére, Mordredre bízza az országot, aki a király távollétét kihasználva államcsínyt hajt végre.

Britanniába visszatérvén Arthur fegyveresen megütközik Mordred seregével. A csatában Arthur lándzsája Mordred pajzsa alá hatol, és átdöfi a testét. De mielõtt meghalna, Mordred halálos sebet ejt Arthur-on.

Hû alattvalói a haldokló királyt csónakba teszik, amely a tejfehér ködben elsuhan a tengeren Avalon felé.

- Ne bánkódjatok - kiált Arthur a tengerparton álló, bánat sújtotta lovagjainak -, biztosak lehettek abban, hogy visszatérek, ha Britanniának szüksége lesz rám.

Britannia Arthur idejében

Arthur király feltehetõen az V. század végén és a VI. elején uralkodott, Mordreddel vívott utolsó csatája 537-ben vagy 542-ben volt. Milyen is volt valójában akkor a szigetország politikai helyzete ? Ki volt az uralkodó ?

A rómaiak már egy évszázaddal korábban fokozatosan kivonták erõiket a brit provinciából, amelyet Julius Caesar i.e. 54-ben hódított meg. Az európai kontinens felõl betörõ barbár jütök, angolok, szászok, valamint a pikt néven ismert északbritanniai törzs erõsödõ nyomása késztette meghátrálásra õket.

Az ezt követõ zavaros idõ harcias kiskirályai állandóan hadban álltak az újabb támadókkal, és egymással. Egységes királyságról vagy helyi hatalomnál többel bíró uralkodóról nincs szó az írásokban.

A kereszténység egy talpalatnyi helyen sem tudta megvetni a lábát Britanniában, egészen 597-ig, Szent Ágoston és 40 szerzetese megérkezéséig. Britanniában és Európa nagy részén ekkor vette kezdetét a sötét középkor.

Ha hihetünk Nennius walesi szerzetesnek, egy Arthur nevû harcos vezette “a britek királyaival együtt" a támadók elleni harcot. A britek története címû, 826-ban írt mûvében Nennius 12 ütközetet sorolt fel, melyekben Arthur a barbárok fölött diadalmaskodott. Az utolsó csatában egymaga ejtette el az ellenség 960 katonáját.

Mintegy 150 évvel Nennius után egy ismeretlen walesi krónikás összeállította a brit történelem kronológiáját, a Cambrian Annals-t. Az 537-es évnél szerepel a “camlanni csata, amelyben Arthur és Medraut elesett". A Medraut névben nem nehéz felfedezni a Mordredet. Arthurt ezután 150 évig nem említi történelmi forrás, és akkor is csak a következõ homályos utalás formájában. 1125-ben egy William of Malmesbury nevû szerzetes megemlékezik egy bizonyos harcias Arthur-ról, “akirõl a britek üres szavakban áradoznak csupán, pedig valójában megérdemli, hogy ne csak félrevezetõ mesék és álmok alakja legyen, hanem a történelem is foglalkozzék vele, mert hosszú idõn át düledezõ hazájának oszlopa volt, aki háborúra ösztönözte a parasztság megtört harci szellemét". William egyik kortársára maradt, hogy Arthur-ból uralkodót csináljon.

1139 körül egy walesi diakónus és késõbbi püspök, Geoffrey of Monmouth befejezte monumentális, Britannia királyainak története címû mûvét, amelyben átfogóan tárgyalja a brit uralkodókat a római idõktõl a saját koráig. Nennius, Geoffrey és más korai történetírók munkáit a különbözõ népek hagyományából, kelta és skandináv mítoszokból, sõt a Bibliából kölcsönzött motívumokkal színezte ki.

Geoffrey 12 könyvébõl kettõt szentelt Arthur-nak. Nála bukkan fel elõször Merlin, a varázsló alakja, Ginevra megszöktetése és Mordred árulása. A szegényes történelmi forrásokat képzelt eseményekkel és soha nem hallott személyek felléptetésével színezte ki. Módszerével századokon át ható iskolát, és egy V. századi harcosból hõs királyt teremtett.

Arthur átalakulása

1155-ben a Wace néven ismert angol-normann pap franciára fordította Geoffrey elbeszélését. Romantikus történetet formált belõle, amelyben Arthur a lovagság hõseként uralkodik udvara fölött. A század vége felé Layamon angolszász szerzetes Geoffrey Arthur-ját ádáz harcossá és szigorú apává változtatta. Mindkét szerzõ említést tesz a kerekasztalról.

Arthurt valószínûleg mégis az 1160 és 1180 között alkotó francia költõ, Chrétien de Troyes tette meg a lovagi udvariasság és erények, valamint a lovagi szerelem mintaképének. A következõ évszázad elején tûnt fel az Arthur mondakörrel foglalkozó két német eposz: Wolfram von Eschenbachtól a Parsifal és Gottfried von Strassburg Tristan-ja.

Arthur a XV. században élt angol Sir Thomas Malory posztumusz kiadású mûvében nyerte el tartósnak bizonyult végsõ irodalmi karakterét.

Malory átvette, sûrítette és átrendezte a régebbi anyagot, és többé-kevésbé egységes elbeszélést hozott létre, melyben az Arthur-monda ma ismert formájának minden lényeges figurája és mozzanata fellelhetõ.

Malory munkája, a Le Morte d' Arthur (Arthur halála) 1485-ös megjelenése óta széles körben ismertté vált, és más mûvek szerzõi forrásként használták fel, például Edmund Spenser a Tündérkirálynõben (1590-96) és Lord Alfred Tennyson a Királyidillek-ben (1859-85).

A legenda XX. századi feldolgozása, T. H. White mûve, az "Ûdv néked, Arthur, nagy király" szolgált a Camelot címû musical színpadi és filmváltozatának alapjául.

Ásatások Arthur udvarában

Arthur legendájának ilyen széles körû és tartós elterjedése valósággal követelte, hogy a tudósok végül megkíséreljék lehántani róla az irodalmi "ékítéseket", és feltárni a legenda mögött meghúzódó tényeket.

Amikor 1965-ben megalakult a Camelot-kutató Bizottság, alapítói beleborzongtak a gondolatba, hogy felszínre hozhatják a kerek asztalt vagy a Szent Grál kelyhét.

Öt évig ástak Somerset megye területén, míg végül a Bizottság régészei a Glastonbury közelében fekvõ Cadbury várának romjait azonosították Camelottal.

Az elsõ, a Bristol-csatornáig nyúló erõd a római idõk elõtt épült a környezõ síkság fölött uralkodó dombtetõn. Az eredeti erõdítmény fölé épült falakba beépített hulladék elárulja, hogy Cadbury várát a római megszállás évszázadaiban is használták.

A Camelot-kutatók legizgalmasabb felfedezései azonban azok a cserépedények voltak, amelyeknek tanúsága szerint 500 körül (a rómaiak kivonulása után, de még a szász hódítás elõtt) egy brit törzsfõ lakott itt. Fõhadiszállása egy 7 x 20 méteres, fából épült, valószínûleg zsúpfedeles terem volt. Ha nem is a legendás és irodalmi mûvek hõs Arthur-ja volt, de mindenesetre a római civilizációt védelmezte a barbár hódítók meg-megújuló támadása ellen.

A Camelot-kutató Bizottság eredményeit nem fogadja el az amerikai Norma Lorre Goodrich, aki azt állítja, hogy Arthur uralkodásának székhelyét nem Angliában, hanem északon, Skóciában kell keresni.

Kimerítõ irodalmi kutatásai az Edinburghtól északnyugatra fekvõ Stirling-hez vezették. Goodrich szerint ott, nem pedig Cadbury-ben állt Camelot vára.

Arthur kora a területi épség és politikai függetlenség védelmében vívott vad háborúk idõszaka volt. A lovagság a sokkal megállapodottabb távoli jövõben, Geoffrey of Monmouth és Sir Thomas Malory idején bontakozott ki. Mindketten voltaképpen a saját jóval békésebb korukat méltatták, és annak értékeit és eszményeit vetítették vissza az elképzelt múltba.

Mégsem a homályos és zord idõk sötét harcosa, hanem az õ Arthur-juk maradt fenn, akinek örök emlékezetû dicsõséges uralkodása, egyik méltatója szavaival szólva: “egy rövid idõszak volt, amely mint csillag az éjszakai égbolton, úgy világlik ki a középkor sötétjébõl".

A Szent Grál keresése

Az Arthur-elbeszélés középpontjában a Szent Grál keresésének története áll. A Grál az a kehely, amelybõl Jézus az utolsó vacsorán ivott.

A történelem során csodálatos gyógyító és fiatalító erõt tulajdonítottak neki. A kelyhet (azzal a lándzsával együtt, amellyel a római katona átszúrta a megfeszített Jézus oldalát) Arimatheai József kapta meg, az õ leszármazottai voltak azok, akik végül Britanniába vitték.

A legenda szerint, amikor a tiszteletre méltó ereklyék egyik õre elfeledkezett szent kötelességérõl, és buja pillantásokat vetett egy nõi zarándokra, a lándzsa magától nekirepült, és egy soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta. Ugyanakkor a Szent Grál nyomtalanul eltûnt.

Merlin Arthur királyhoz Camelotba küldött üzenete indította el az elveszett serleg utáni kutatást. Közölte, hogy nemsokára feltûnik az a lovag, akit a végzet arra jelölt ki, hogy a Grál megtalálója legyen. Arthur és lovagjai pünkösd elõestéjén a kerek asztal körül virrasztottak, amikor vartó villámlás és fülsiketítõ mennydörgés adta hírül a lovagoknak a Szent Grál látomásának eljövetelét: a szent kehely pompás fehér lepellel borítva kecsesen lebegett végig a termen. Nem sokkal ezután egy öregember javasolt egy lovagot a kerek asztal még egyetlen üresen maradt helyére. Ez az ifjú, mint kiderült, nem volt más, mint Sir Galahad, Sir Lancelot fia.

A Szent Grál keresése folyamán a kerek asztal lovagjai sok kalandot éltek át. Gyakran érte õket kihívás, hogy olyan áldozatot hozzanak, amely meghaladja erejüket.

Lancelot azzal zárta ki magát a keresésbõl, hogy képtelen volt lemondani Ginevra iránti bûnös és legyõzhetetlen szerelmérõl. Végül ahogy Merlin megjósolta, Galahad-nak jutott a kehely megtalálásának dicsõsége, õ szolgáltathatta ki az Oltáriszentséget belõle. A kehely elõtt térdepelve döbbent rá az ifjú lovag, hogy küldetése itt a földi létben beteljesedett. Lelke a mennybe ragadtatott, teste pedig holtan elterülve az oltár elõtt maradt. A keresésbõl két évvel ezután tértek vissza a lovagok Camelotba, hogy elmeséljék kalandjaikat királyuknak.

A történet másik verziója szerint Sir Percival bukkan rá a kehelyre a spanyolországi Pireneusokban levõ Monsalvat várában, ahol Amfortas, a Szent Grál lovagjainak királya féltve õrzi azt.

Ám egy varázsló a keresztre feszítés dárdájával megsebesíti a királyt, aki ettõl kezdve félholtan fekszik, de megbocsájtatlan bûnei miatt visszautasítja a szentségek felvételét. Amikor Percival a lándzsa hegyével érintve meggyógyítja a király súlyos sebét, a Szent Grál láthatóvá válik az oltáron.

Merlin a Varázsló

Az Arthur-mondák talán legkülönösebb és legrejtélyesebb alakja Merlin, egy erényes leányzó és egy inkubus (ártatlanokat megrontó, éjjel garázdálkodó gonosz szellem) fia.

Születése után Merlint sebtében megkeresztelték, így nem örökölte apja ördögi természetét, de néhány természetfölötti képessége így is megmaradt. Nemcsak a múltba látott, hanem a jövõbe is, és az sem okozott neki különösebb nehézséget, hogy tetszés szerinti alakba (törpévé, leánykává, agárrá vagy szarvassá) változzék.

Amikor azonban varázserejének titkaiba beavatta szerelmét, Viviane-t, a hölgy ellene fordította saját bûvös hatalmát, fejdíszének fátylával megkötözte, és egy toronyba zárta ót. Ettõl kezdve senki nem látogathatta a varázslót, csak õ.

A Britannia királyainak története címû mûve elõtt Geoffrey of Monmouth írt egy rövid latin nyelvû értekezést, a Merlin könyvecskéje címmel. Az olvasóközönség ebbõl ismerte meg a varázsló alakját.

A tudósok szerint Geoffrey Merlinjének több elõképe volt, köztük egy Myrrdhin nevû walesi jövendõmondó és egy Lailoken nevû skót látnok.